Az utóbbi években egyre gyakrabban kerül szóba a sématerápia, mint olyan terápiás módszer, melynek segítségével a személyiség fejlődésének korai szakaszában kialakult zavarokat, torzulásokat lehet orvosolni. De nézzük, miről is van szó.
A régebben szinte kizárólagosan alkalmazott kognitív viselkedésterápiás módszerek segítségével sokan meggyógyultak az olyan akut jellegű pszichiátriai betegségekből, mint a depresszió vagy a pánikbetegség. A gyógyulás azonban gyakran csak átmeneti volt, időről időre visszaesést, a tünetek kiújulását tapasztalták. E jelenség okát kutatva ismerte fel Jeffrey Young a korai maladaptív sémák szerepét és jelentőségét, majd erre alapozva dolgozta ki a sématerápia elméletét.
A sématerápia olyan pszichoterápiás módszer, amely feltárja az érzelmi és kapcsolati minták mélyebb gyökereit, és kiemelt figyelmet fordít a gyermekkorban bekövetkezett sérülésekre. Jeffrey Young elgondolása szerint minden gyermeknek vannak alapvető érzelmi szükségletei. Ezek a biztonság, a kötődés, a szeretet, és a kiszámíthatóság; az autonómia és a kompetencia; a realisztikus korlátok igénye; a szükségletek és érzelmek szabad kifejezése; valamint a spontaneitás és játékosság. Ha ezek közül egy vagy több hosszabb ideig kielégítetlen marad (például azért, mert a szülő érzelmileg elérhetetlen, túlságosan nagy követelményeket támaszt, vagy éppen túlságosan óvja gyermekét), az olyan, mindent átható, diszfunkcionális hiedelmeket alakít ki önmagáról, másokról és a világról, amelyek később, felnőttként is meghatározzák egy-egy helyzetben a viselkedését és érzelmi reakcióit, de amelyek inkább gátolják, mintsem segítik őt a felnőtt életben való boldogulásban. Ezeket a hiedelmeket nevezzük korai maladaptív sémáknak. Ilyen lehet például: elhagyatástól való félelem, a bizalmatlanság, a csökkentértékűség, a kudarcra ítéltség, az önfeláldozás vagy az érzelmi gátoltság. A korai maladaptív sémák a gyerekkor érzelmi tapasztalataiból alakulnak ki, nevezhetjük őket akár túlélési stratégiáknak is, a gyermek így próbálja meg értelmezni a környezetét, és egyúttal alkalmazkodni hozzá. Mindenkinek vannak sémái, hiszen senkinek nincs tökéletes, sérülésektől mentes gyerekkora, bár természetesen egyénenként különböző erősséggel hatnak a viselkedésre.
Bizonyos helyzetek vagy gondolatok hatására a sémák aktiválódnak, ilyenkor többnyire intenzív érzelmek törnek fel, ez lehet szorongás, düh, szégyen, tehetetlenség vagy épp üresség. A környezet gyakran értetlenül áll a heves reakció láttán: racionálisan nehéz megmagyarázni, miért omlik össze valaki a legcsekélyebb kritika hatására, noha objektív mércével mérve sikerei vannak, vagy miért kezd rettegni a szakítástól egy rosszkedvű este után. Ebben az állapotban szinte automatikusan reagálunk, a három leggyakoribb megküzdési stílus valamelyikével: vagy behódolunk a séma üzenetének (esetleg mindig háttérbe szorítjuk magunkat), vagy elkerüljük a séma által kiváltott érzéseket (például helyzetek, érzések aktív kerülése, függőségek), vagy éppen túlkompenzáljuk azt (ilyen lehet a perfekcionizmus vagy a dominancia). Ezek a reakciók rövid távon mérséklik a feszültséget és a negatív érzéseket, hosszú távon azonban hátrányosan hatnak, mivel fenntartják a problémás mintázatokat. A sématerápia rávilágít, hogy ezek a heves reakciók nem irracionálisak, hanem érthető következményei a korai tapasztalatoknak.
A sémák és megküzdési módok együtt alkotják az úgynevezett sémamódokat, amelyek az aktuális lelkiállapotra jellemzőek. A terápia során a kliens megtanulja felismerni saját sémamódjait — például a szeretetre vágyó, sérült gyermeki részt, a frusztrált dühös gyermeket, a büntető vagy a folyton kritikus, követelőző szülői hangot, illetve az egészséges felnőttet, „aki” a terápia kezdetén még alig jut csak szóhoz. A terapeuta empatikus, támogató módon segít kapcsolatba lépni ezekkel az énrészekkel, és korrigáló tapasztalatokat nyújt. Gyakori technikák a vezetett imagináció, a „széktechnika”, az empatikus konfrontáció, továbbá az új, egészséges viselkedési minták megerősítése.
A sématerápia bizonyítottan hatékony módszer olyan esetekben, ahol a klasszikus kognitív vagy viselkedéses terápiák korlátozott eredményt hoznak — például személyiségzavaroknál, ismétlődő párkapcsolati problémáknál, komoly önbizalomhiány esetén, vagy krónikus érzelmi elakadásoknál. A cél az, hogy a kliens apránként képes legyen felismerni és elfogadni saját belső szükségleteit, reálisabban értelmezni az egyes helyzeteket, továbbá stabilabb, biztonságosabb kapcsolatokat kialakítani és fenntartani. Nem csupán a tüneteket enyhíti, hanem mély és tartós változást hoz. Segít abban, hogy a kliens olyan életet élhessen, amelyben a múlt többé nem írja felül a jelen lehetőségeit.