Nagyon gyakran hallom a hozzám fordulóktól azt a mondatot, akár önmagukról, akár párjukról beszélnek, hogy „fél a kötődéstől”, „nem tud kötődni”.
Érdemes talán kicsit közelebbről is megvizsgálni, mit jelent maga a fogalom, hiszen úgy fest, elég sok embernek van ezzel problémája.
Az ember szociális viselkedésére, a személyiségfejlődésre meghatározó hatást gyakorolnak a gyermekkori kötődések, elsősorban az anyához (vagy más stabil, őt helyettesítő személyhez) való kötődés, ami általában 7-9 hónapos korban alakul ki. Maga a szó, valamennyi meghatározása szerint, érzelmi kapcsolatot jelent. A mindennapi szóhasználat többnyire azonosnak tekinti a szeretettel, a ragaszkodással.
És valóban, a kötődés fő motívumai a bizalom, a ragaszkodás, a szeretet. A bizalom teremti meg az alapot a társas kapcsolatok működéséhez. A kötődés kialakulásához viszont feltétlen bizalomra van szükség, arra a bizonyosságra, hogy a másikra bármikor, bármiben számítani lehet. A bizalom azonban sokak számára egyfajta védtelenséget, kiszolgáltatottságot is jelent, és gyakran ezzel nem tudnak szembenézni, ezt nem tudják elfogadni. Ezt a vélekedést nagyon sokszor a korábbi rossz tapasztalatok alapozzák meg, súlyos esetben a bizalomra való képtelenség kóros mértéket ölthet. A ragaszkodás inkább a kellemes szociális tapasztalatok talaján alakul ki. A kellemetlen élmények csökkentik erejét, vagyis folytonosan gondoskodni kell arról, hogy a pozitív momentumok legyenek túlsúlyban, ellenkező esetben a ragaszkodás gyengül, akár meg is szűnik. A kötődés érzelmi alapját a szeretet jelenti. A kora gyerekkori kötődések jelentős hatást gyakorolnak az egyén szociális készségeinek fejlődésére, hiszen az ilyenkor szerzett tapasztalatok befolyásolják a később kialakuló kapcsolatokat, az elköteleződésre való képességet. Ha ez a korai kötődés sérül, annak később komoly következményei lehetnek.
A kutatók nagy része ezen belül kiemelkedő jelentőséget tulajdonít az anya-gyerek kötődésnek, mint az embert fejlődése folyamán elsődlegesen érő hatásnak. Szülők nélkül vagy elhanyagoló szülők mellett felnövekvő gyerekek gyakran szenvednek szociális készségeik fejletlen voltától. A negatív mintát ráadásul gyakran továbbadják: ők maguk is kevésbé elfogadóak, kevésbé érzékenyek saját gyermekeikkel szemben.
Különböző kötődéseink végigkísérik életünket, és mindvégig jelentős szerepet játszanak a pszichés egészség megőrzésében. Gondoljunk csak arra, milyen sokat jelent, ha probléma, baj esetén vannak körülöttünk olyan emberek (társ, rokon, barát), akikre számíthatunk. Sokszor nem is a konkrét, kézzelfogható segítség a legfontosabb, hanem az érzelmi támogatás, az egymáshoz tartozás érzése. Ha valaki alapvetően bizalmatlan, úgy érzi, a többiek kihasználják, és csak magára számíthat, a legtöbb esetben (egyfajta önbeteljesítő jóslatként) végül elmagányosodik, miközben ettől ő maga szenved a legjobban.
A kötődésre való képesség sérülése korrigálható. Minél fiatalabb életkorban történt az ezt kiváltó esemény (vagy események láncolata), annál nehezebben, és annál hosszabb ideig is tart. Az érzelmi, társas kapcsolatoknak az emberi életben betöltött kiemelkedő jelentősége miatt azonban mindenképp érdemes erre időt, energiát szánni.
Irodalom:
Cole, M., Cole, S. R. (2006): Fejlődéslélektan. Budapest, Osiris Kiadó
