A társadalom is a segítőkész magatartást állítja elénk követendő példaként. Aki jó, az segít a bajbajutottakon, a rászorulókon. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy az utolsó falat kenyerét is megosztja velük. Néhány kivételes helyzetet leszámítva ez valóban túlzás. Valahol meg kell húznunk a határt. Igen ám, de hol? És főleg: hogyan? Hogyan mondjunk nemet a túlzott igényekre, elvárásokra, követelményekre úgy, hogy ne legyünk agresszívak, viszont határozottan védjük meg álláspontunkat?
Ebben a helyzetben sokan félnek attól, hogy ha visszautasítanak egy kérést, akkor önzőnek, esetleg egyenesen szívtelennek fogják őket tartani. Ők többnyire máskor is nehezen tudnak megbirkózni a feléjük irányuló negatív érzésekkel, vagy azzal, ha valami rosszat mondanak róluk. Vannak, akik attól tartanak, hogy a „nem” válasz a másik félből agresszivitást vált majd ki. Ismét mások egyszerűen nincsenek tisztában azzal, meddig „jogos” egy kérés, és hol kell határozottan tiltakozni.
Éles határokról voltaképpen nem beszélhetünk. Valamennyire minden helyzet, minden kapcsolat egyéni mérlegelést igényel, és az ember többnyire pontosan érzi, mi az, ami még „belefér”, és mi az, ami túlzás. Mindenkinek más és más helyzetben nehéz nemet mondania. Fontos, hogy egy adott szituációban végiggondoljuk, miért is akarunk nemet mondani. Mindenkinek joga van arra, hogy (megfelelő formában) nemet mondjon, anélkül, hogy emiatt bűntudatot érezne. A határozott és indoklással kísért „nem” az emberek többségének sokkal inkább elfogadható, mint a halogatás, a kibúvók keresése, vagy az elérhetetlenné válás. Ez utóbbi magatartás pedig csak fokozza az esetlegesen eleve érzett bűntudatot, ami hosszabb távon tönkreteheti magát a kapcsolatot is.
Az asszertív (önérvényesítő) viselkedés egyik lényeges eleme, hogy úgy tudjunk visszautasítani egy kérést, hogy közben pozitívak maradunk, és nem bántjuk meg a másikat. Ennek első lépéseként tudatosítani kell mind a saját, mind a másik fél jogait. Próbáljuk ez utóbbiakat elismerni, bár az érzelmileg telített helyzetekben, kapcsolatokban ez olykor nagyon nehéz lehet. A visszautasítás során igyekezzünk pontosan, érthetően, röviden és lényegre törően fogalmazni. Lehetőleg ne beszéljünk mellé, és ne gyártsunk kifogásokat. Előfordulhat, hogy első alkalommal nem egészen értették meg, esetleg szokatlannak találták ezt a viselkedés a részünkről. Ilyenkor nem szabad zavarba jönni, higgadt hangon, érthetően meg kell ismételni a visszautasítást, egészen addig, amíg a másik fél tudomásul nem veszi. Érdemes elkerülni, hogy bevonódjunk az érvek és ellenérvek csatájába, vagy elgyengüljünk a különféle manipulációs kísérletek hatására. Ezzel együtt igen fontos, hogy elfogadjuk a másik válaszát, véleményét a kérdésben, és lehetőleg tartsuk tiszteletben a helyzettel kapcsolatos érzéseit.
Sokat segít a másiknak a nem elfogadásában, ha röviden és érthetően, adott esetben megfelelő érvekkel alátámasztva elmagyarázzuk, mi késztetett bennünket a kérés elutasítására. Ahogy az is, ha a „nem” válasszal egyidejűleg megoldási alternatívát kínálunk. Például „most nem tudom neked ezt a dolgot elmagyarázni, de hét végén ráérek”. Lehetőleg próbáljuk kifejezni együttérzésünket a másik iránt, akinek valóban szüksége lenne a segítségre.
Ha valaki soha nem mond nemet, az egyrészt lemond természetes jogai gyakorlásáról, másrészt a túlzott alárendelődés és szolgálatkészség, a saját igények folyamatos elnyomása előbb-utóbb elégedetlenséget, haragot szül, mely kifejezésre juthat akár indulatkitörésekben is, ha viszont folyamatosan elnyomjuk, akkor különféle pszichés vagy testi betegségek alapjává válhat.
Az udvarias nemet mondás képessége tanulható, fejleszthető. Természetesen nem kell, nem is szabad minden kérést visszautasítani, viszont a határokat érdemes tudatosítani mind önmagunkkal, mind pedig a külvilággal.
