A nonverbális kommunikáció

No Comments Blog

A nonverbális, vagyis szavak nélküli kommunikáció révén az emberek állandó kölcsönös kapcsolatban állnak egymással, akár akarják, akár nem. Ez a fajta információ-átadás folyamatosan működik, tudattalanul is felhasználjuk jelzéseit. Ha megkérdezzük „az utca emberét”, többnyire a szavaknak tulajdonít nagyobb szerepet a kommunikációban, pedig egyes felmérések szerint ez az arány mindössze 7%. A nonverbális közlések gyakran nem tudatosak, akarattal kevésbé szabályozhatók, kontrollálhatók, ám épp emiatt jobban is hiszünk ezeknek a jelzéseknek.

Számos testrészünket használjuk arra, hogy általa információt közöljünk. Talán a legnyilvánvalóbb a tekintet. Egyetlen szemvillanással csendre inthetjük a másikat, míg a várakozó tekintet épp ellenkezőleg: arra készteti, hogy beszéljen. Fontos érzelmeket tudunk kifejezni a szemünk segítségével: haragot, félelmet, meglepetést, és persze szeretetet is. Gondoljunk csak azokra a kifejezésekre, melyeket olvasva minden különösebb magyarázat nélkül következtethetünk egy adott érzelmi állapotra. Ilyen például a „lesütötte a szemét”, az „összeszűkült a szeme”, az „elkerekedett a szeme”, vagy az „olvadó tekintet” kifejezés. Igen fontos a társas kapcsolatokban a szemkontaktus szerepe. Kifejezhet kapcsolódási igényt, de dominanciahelyzetet is („farkasszemet néz”). A szemkontaktus mennyisége általában kulturálisan szabályozott, az európai és észak-amerikai kultúrkörben a konvenciók szerint egy beszélgetés során körülbelül 30% lehet a tiszta szemkontaktus, ám a beszélgetés 70%-ában illik egymásra nézni.

A másik, talán leginkább ismert nonverbális eszközünk a különféle arckifejezések „használata”. Ekman 1982-es kutatásai nyomán bebizonyosodott, hogy a hat alapvető érzelmet (öröm, bánat, félelem, harag, meglepetés és undor) valamennyi ember ugyanúgy juttatja kifejezésre, éljen akár egy fejlett országban, akár egy kis őserdei faluban. Mindez arra utal, hogy a legtöbb érzelemkifejezés „mintázata” velünk született, öröklődik.

Sok esetben beszédes a testtartás is („kihúzza magát”, „összegörnyed”). Kifejezhet állandósult személyiségvonást, de lehet az aktuális lelkiállapot jelzője.

Mozdulatainkkal, gesztusainkkal is számos dolgot kifejezésre juttathatunk. Például a felemelt mutatóujj figyelemre int, ha pedig a buszon azt látjuk, hogy valaki szedegeti a holmiját, fészkelődik, szinte biztosra vehetjük, hogy leszálláshoz készülődik.

Rendkívül sok információt közölhetünk érintéssel. Egy határozott kézfogás egészen mást árul el valakiről, mint egy erőtlen, puha kéz. Az érintés szavak nélkül fejezhet ki együttérzést (simogatás, átkarolás). Bonyolult, rejtett szabályozás határozza meg, ki kit, hogyan és mikor érinthet meg, ami függ az életkortól, a kultúrától, a kapcsolat minőségétől és a hatalomtól. Mindezt a szocializáció során sajátítjuk el.

Ugyancsak sok közlést tartalmaznak az úgynevezett paralingvisztikai jelek: a hangsúly, a hangerő, a hangszín és a közlés sebessége. Ezek lehetnek személyiségjellemzők, vagy kapcsolódhatnak az adott szituációhoz. Ha valaki „felemeli a hangját”, ha „elhal a hangja”, vagy „remegő hangon” mond valamit, azzal sokkal többet árul el a helyzethez kapcsolódó érzelmeiről, mint adott esetben a szavaival.

Talán kevésbé nyilvánvaló, de a tér, a távolság szabályozásával is számos dolgot fejezhetünk ki. A mi kultúrkörünkben kb 60 centiméter az a távolság, amit számunkra ismeretlen emberektől tartani szeretünk. Ezen belülre csak a hozzánk közel állókat engedjük (itt is mennyire kifejező a nyelv!). Talán mindenki számára ismerős az a helyzet, amikor egy-egy lépést hátrálva próbáljuk fenntartani a számunkra megfelelő távolságot.

Idegen helyen (például könyvtárban, nyilvános előadásokon) számos eszközzel igyekszünk kijelölni személyes terünket: különféle tárgyakkal, ruhadarabokkal, vagy akár egy üveg innivalóval, esetleg egy csésze kávéval. Megfigyelések alapján egyébként ez utóbbiak a legalkalmasabbak erre a célra.

Számos dolgot kommunikálunk a megjelenésünkkel is. Nem csupán fizikai jellemzőinkkel, hanem például azzal, amit viselünk, gondoljunk akár egy-egy szubkultúra sajátos öltözködési stílusára, de akár arra is, mennyire mást jelez egy elegáns, vagy egy laza, sportos öltözet, az ékszerek mennyisége, minősége, vagy akár a kozmetikumok.

Hasonló funkcióval bír a lakásunk berendezése, a világítás, a különféle illatok, melyek mind-mind rólunk, egyéniségünkről, érzelmeinkről árulkodnak.

Valószínűleg számos más dolgot találhatnánk még, melyek segítségével kommunikálunk a környezetünkkel. A legfontosabb talán az, hogy a nonverbális jelzések az elsődlegesek, és valahányszor ellentétben állnak a szóbeli közlésekkel, ösztönösen az előbbieknek hiszünk.