A személyiségzavarokról általában

No Comments Blog

Az összefoglaló alapvetően Ronald J. Comer A lélek betegségei (Osiris, 2005) című műve alapján készült, a benne hivatkozott szerzőket külön nem említve.

Minden embernek vannak személyiségvonásai. Ezek részben genetikai adottságaink révén meghatározottak, részben pedig a fejlődés során, egy-egy adott helyzetre adott, megtanult válaszainkból, mintáinkból következnek. Maga a személyiség az élet folyamán változik, hiszen a különféle élethelyzetekhez való adaptív alkalmazkodás sok rugalmasságot igényel. Ez az, amire a személyiségzavarral (más néven karakterfejlődési zavarral) küzdő emberek nem, vagy csak segítséggel képesek.

A személyiségzavar fogalma a belső élmények és a viselkedés olyan átfogó, tartós és rugalmatlan mintáját takarja, mely jelentős mértékben más, mint amit az egyént körülvevő kultúra elvárásai diktálnak. Ez a rugalmatlanság számos esetben vezet további pszichés zavarokhoz, szociális, illetve munkahelyi konfliktusokhoz. A karakterfejlődési zavar általában serdülőkorban vagy fiatal felnőttkorban válik felismerhetővé. (DSM-IV, 2001).

A probléma leggyakrabban egész életen át tart, az egyénnek nincs rálátása.  Prevalenciája a felnőttek körében 4-15 százalékra tehető, ám ez a becslés meglehetősen bizonytalan.

A személyiségzavarok diagnosztizálása meglehetősen nehéz, mert nem egyszerű meghúzni azt a határt, ami a már ide sorolandó esetek, és a nagyon erős, de a „normál” kategóriába sorolandó személyiségvonások között húzódik.

A személyiségzavarok hosszadalmas (minimálisan egy-két évig tartó) pszichoterápiával korrigálhatók, amennyiben a kliens erre erősen motivált. Többféle terápiás megközelítés létezik, mindegyik másra helyezi a hangsúlyt, de a legfontosabb maga a terapeuta személyisége és a biztonságot adó, elfogadó terápiás kapcsolat, mely hozzásegít a változáshoz. A változás megélése, elfogadása néha önmagában is nehéz, hiszen a társas környezet részint nem mindig veszi ezt észre, részint nem mindig fogadja pozitívan.

Az esetek egy kis részében spontán fejlődés is bekövetkezhet, mely legalábbis csökkenti a zavar súlyosságát.

A DSM-IV továbbfejlesztett változata, a nemrégiben közzétett DSM-V másféle felosztásban kategorizálja a személyiségzavarokat, jelen esetben azonban a DSM-IV alapján mutatom be őket.

„Teátrális” személyiségzavarok

A személyiségzavarok DSM-IV szerinti felosztása alapján négy féle személyiségzavar tartozik ebbe a csoportba: az antiszociális, a borderline, a hisztrionikus és a nárcisztikus.

Antiszociális személyiségzavar

Gyakran nevezik pszichopatának vagy szociopatának az antiszociális személyiségzavarral élő embereket. Legjellemzőbb vonásuk, hogy rendszeresen semmibe veszik és megsértik mások jogait (DSM-IV, 2001). Többnyire ez húzódik meg a különféle bűncselekmények mögött.

A viselkedés jelei gyakran már serdülőkorban vagy annál korábban jelentkeznek. Ilyenek lehetnek az iskolakerülés, állatkínzás, verekedés, társakkal szembeni kegyetlenkedés, rongálás, lopás, hazudozás. Az ilyen emberek rendszerint nem számolnak viselkedésük következményeivel, impulzívak, ingerlékenyek, gyakran agresszívek. Tartós kapcsolatra általában képtelenek.

Gyakran manipulálnak másokat személyes előny megszerzése céljából. A másoknak okozott fájdalom vagy kár tökéletesen hidegen hagyja őket, lelkiismeret furdalást nem éreznek. Gyakran kerülnek összeütközésbe a törvénnyel, részint erőszakos magatartásuk, részint pedig a drog- vagy alkohol okozta problémák miatt.

Egyes felmérések szerint a népesség 3,5 százaléka (többségükben férfiak) sorolható ebbe a kategóriába. Megfigyelések szerint a magatartászavarral vagy figyelemhiányos hiperaktivitással kezelt gyerekek körében jóval magasabb az antiszociális személyiség kialakulásának kockázata.

A zavar létrejöttének többféle magyarázata van. Egyes irányzatok a csecsemőkori elhanyagolást és/vagy abúzust jelölik meg magyarázatul, mások a modellkövetést (családi minta), megint mások biológiai gyökereket látnak: az általános aktivitásszint veleszületetten alacsonyabb voltát, és az ebből fakadó fokozott ingerkeresést.

A személyiségzavar kezelése a lelkiismeret és a változásra való motiváció hiánya miatt szinte kilátástalan. Rendelkezésre álló adatok alapján a börtönökben alkalmazott zsetongazdálkodással lehetett némi pozitív eredményt elérni.

Borderline személyiségzavar

Ezt a zavart alapvetően meghatározza a hangulati, érzelmi labilitás, a torz, bizonytalan önértékelés és az impulzivitás. Rendszeresen előfordulnak különböző önsértések (karok, lábak „falcolása”) vagy egyéb szélsőségesen önveszélyeztető magatartás (szabályoknak fittyet hányó autóvezetés, alkohol- és/vagy droghasználat, illetve a szexuális partnerek gyakori váltogatása, stb.). A zavarra jellemző a belső ürességérzés, a kötődési nehézségek. Kapcsolataik általában viharosak, a partnerhez fűződő érzések a szélsőséges idealizálás és a teljes lebecsülés között váltakoznak. Magatartásukra rányomja bélyegét a valós vagy vélt elhagyatástól való intenzív félelem, rettegnek attól, hogy magukra maradnak. Egyes esetekben paranoid tünetek is megjelenthetnek. Gyakoriak az indulatkitörések, melyeket nem, vagy csak igen nehezen tudnak kezelni, és indulataikat gyakran fordítják önmaguk ellen. Rendszeresen fenyegetőznek öngyilkossággal, sőt, számos esetben a fenyegetőzésnél messzebbre mennek: demonstratív módon végre is hajtják a szuicid kísérletet (DSM-IV, 2001). Ezek egy része sajnálatos módon befejezett öngyilkossággá válik, a borderline személyiségzavarral diagnosztizált kliensek körében 6-8,5 százalékra tehető ezek aránya.

A zavar kialakulásának számos magyarázata van. Az esetek többségében kimutatható a korai szűlő-gyerek kapcsolat sérülése, a szülői elhanyagolás vagy el nem fogadás (illetve ennek szubjektív megélése), továbbá szignifikánsan gyakoribbak a különféle traumatikus események (fizikai vagy szexuális abúzus, halálesetek, válások). A biológiai irányzatok képviselői az alacsonyabb szerotoninszintet és az alvási mintázatban mutatkozó rendellenességeket, valamint a dopamin-működés zavarait emelik ki. A szociokulturális irányzat hívei a felgyorsult kulturális változásokkal, a társadalmi közeg szétesésével, az általánossá váló identitásválsággal, üresség és szorongás érzéssel, továbbá a megváltozott szülői-nevelői attitűddel hozzák összefüggésbe a jelenséget. Ez utóbbit támasztja alá az, hogy az utóbbi évtizedekben érzékelhetően nőtt ezen személyiségzavar előfordulásának aránya.

A borderline személyiségzavar kezelésében a hosszú távú pszichoterápia jelentős és tartós javulást eredményezhet.

A legújabb eredmények szerint, bár számos hatékony terápiás eljárás létezik, leginkább a több módszert kombináló úgynevezett integratív terápiától várható leginkább érdemi javulás. Az integratív terápia ötvözi a Marsha Linehan által kidolgozott dialektikus viselkedésterápia (DBT), az áttételre fókuszált pszichoterápia (TFP), a Young-féle sématerápia, a mentalizáció fókuszú terápia (MBT), a kognitív-analitikus terápia (CAT) és esetleg más, specifikus terápiák elemeit. Ezek arányát minden esetben egyedi módon, személyre szabottan kell megállapítani, hiszen minden borderline személyiségzavarral küzdő más és más. Elengedhetetlenek a rogersi terapeuta-változók: az empátia, a kongruencia és a hitelesség; ezen túlmenően a terapeuta aktivitására, rugalmasságára, meleg, támogató, elfogadó attitűdjére is szükség van (Kuritárné Szabó I., 2012).

Hisztrionikus személyiségzavar

Régebben hisztériás személyiségnek nevezték, jellemzője a fokozott emocionalitás, a figyelemfelkeltés igénye, az érzelmi túlfűtöttség (DSM-IV, 2001). Ezek az emberek úgy viselkednek, mintha színpadon élnék az életüket, modoruk, gesztusaik teátrálisak, véleményük, mondanivalójuk gyakorta változik, attól függően, hogy a másik mit akar hallani tőlük. Mindent elkövetnek annak érdekében, hogy elnyerjék mások tetszését. Nehezen viselik, ha várakoztatják őket, ha nem ők vannak a figyelem középpontjában. Önmagukra fókuszálnak, jellemző tulajdonságaik a hiúság és a követelőzés. Gyakran viselkednek provokatívan vagy szexuális szempontból kihívóan. Megjelenésük jellemzően magára irányítja a figyelmet, fokozott energiát fordítanak külsejükre és annak megfigyelésére, hogy mások miként látják őket. Sokszor viselnek extravagáns, rikító, feltűnő ruházatot. Kapcsolataikban általában kevés az intimitás.

A hisztrionikus személyiségzavarral diagnosztizáltak körében lényegesen több a nő.

A zavar kialakulásának több különféle magyarázata van. Van, amelyik a szülői szeretetlenséget, a gyermek elhagyatottságtól való félelmét emeli ki. Az érzelmileg túlfűtött helyzetek kialakításának célja a többi ember oltalmazó ösztöneinek felébresztése. Mások a fokozott szuggesztibilitásra, a decentrálásra való képtelenségre helyezik a hangsúlyt. Ismét mások a társadalmi elvárásokat jelölik meg kiváltó tényezőként.

Pszichoterápiába általában bevonhatók, ám szeszélyességük, indokolatlan követelőzéseik, manipulációik miatt csak nehézkesen haladnak előre.

Nárcisztikus személyiségzavar

A zavar elnevezése az önmaga vízben tükröződő tükörképét csodáló, majd emiatt vízbe fúló, mondabeli Narcisszosz nevéből származik.

Jellemzője a kifejezetten kóros, grandiózus önértékelés, a szélsőséges önimádat, a külső elismerés, csodálat iránti állandó igény, az empátia szembetűnő hiánya (DSM-IV, 2001). Saját teljesítményüket felnagyítják, környezetüktől pedig elvárják, hogy őket felsőbbrendűként kezelje. Általában rendkívüli sikerről, hatalomról álmodoznak. Hiúak, kapcsolataikban önzők, csak magukra koncentrálnak. Rendkívül nehezen viselik, ha „nem körülöttük forog a világ”. Mások sikereire irigyek, céljaik elérése érdekében gyakran használnak ki másokat. Önelégültek, modoruk másokkal szemben gyakran lekezelő, esetenként arrogáns. Fokozottan ügyelnek a külsőségekre.

Kapcsolataikat gondosan megválogatják, különleges bánásmódra tartanak igényt. Nehezen, gyakran dühvel, a megalázottság érzésével fogadják a kritikát, rosszul tűrik a frusztrációt. Vannak köztük azonban olyanok is, akikről szinte lepereg mindenfajta bírálat.

Bensőséges, tartós, szeretetteljes kapcsolatok kiépítésére általában nem képesek.

A nárcisztikus személyiségzavarral küzdők 75%-a férfi.

A zavar kialakulásának magyarázata változó. Vannak, akik a rideg, elutasító szülői magatartásban, a szeretetlenségben, visszautasítottságban eltelt gyermekkorban látják a probléma gyökerét, mások éppen ellenkezőleg, a túlzott elfogadást, a „majomszeretetet”, az elkényeztetést látják a legfőbb bajnak.

A nárcisztikus személyiségzavarban szenvedők (saját túlzott önértékelésük miatt) többnyire ritkán folyamodnak terápiás segítségért, ha mégis, alapvető személyiségszerkezetük többnyire igen nehézkessé teszi a folyamatot, és kétségessé a sikert.

Irodalom:

Comer, R. J. (2005). A lélek betegségei. Osiris Kiadó, Budapest (pp. 547-567)

DSM-IV-TR (2001), Animula Kiadó Egyesület, Budapest

Kuritárné Szabó, I. (2012). Integratív megközelítés a borderline betegek pszichoterápiájában. Psychiatria Hungarica, 2012/4., pp. 233-244.