A személyiségzavarok e csoportjába az elkerülő, a dependens és kényszeres személyiség sorolható. Ezekre az emberekre leginkább a félénkség, a szorongás jellemző, ennek mértéke gyakran eléri azt a szintet, mely kimeríti a klinikailag is diagnosztizálható szorongásos zavar, esetleg depresszió kritériumait. Ez utóbbiak kezelése viszonylag gyors és sikeres.
Elkerülő személyiségzavar:
A probléma leginkább társas helyzetekben nyilvánul meg. Az elkerülő személyiségzavarral érintett ember extrém módon gátlásos, félénk, társak között nem találja a helyét, olyannyira érzékeny az irányában esetlegesen megnyilvánuló negatív érzésekre, véleményekre, hogy lehetőséget sem ad ezek esetleges kinyilvánítására: szélsőségesen visszahúzódóan viselkedik. Ezzel ugyan sikeresen elkerüli azt, amitől tart, ám egyszersmind a pozitív érzések, az esetleges elfogadás lehetőségét is kizárja.
A probléma hátterében alapvetően a kritikától, a visszautasítástól való intenzív félelem húzódik meg. Az ilyen ember viselkedése bizonytalan és félénk, erősen tart a megszégyenüléstől. Igen nehezen viseli a társak általi mellőzést. Gyakran fordul elő, hogy még közeli kapcsolataiban is tartózkodó.
A személyiségzavaroknak erre a típusára jellemző a rendkívül alacsony önértékelés. Az elkerülő típusú emberek gyakran tartják magukat alacsonyabb rendűnek másokhoz képest, gyakran éreznek szégyent önmaguk miatt. Az új szituációkkal járó nehézségeket általában túlbecsülik, emiatt kerülik is azokat. Kockázatvállalási hajlandóságuk alacsony, nehezen váltanak, rugalmatlanok. Kevés barátjuk van, pedig kifejezetten igénylik a szoros kapcsolatokat. Sokszor magányosnak, lehangoltnak, időnként üresnek érzik magukat.
A problémakör számos hasonlóságot mutat a szociális fóbiával. A legfontosabb különbség az, hogy a szociális fóbia esetében a társas helyzettől való félelem a meghatározó, az elkerülő személyiségzavarnál pedig a szoros társas kapcsolatoktól való intenzív szorongás. Ez utóbbi nem mond ellent annak, hogy az ilyen kapcsolatokra ugyanakkor erősen vágynak is.
A felnőtt korosztály mintegy fél-egy százalékánál alakul ki ilyen típusú probléma, férfiaknál és nőknél hasonló arányban.
Többféle magyarázatot adnak az elméletalkotók. A dinamikus szerzők kiemelik a szégyen érzésének jelentőségét, ennek forrásaként a kisgyermekkori szidalmakat, a nevetségessé tételt jelölik meg, melynek következtében ezek a gyerekek méltatlannak érzik magukat mások szeretetére. A kognitív megközelítés hasonlóképpen, a kisgyerekként átélt erőteljes kritikákban és a visszautasításban látják a probléma gyökerét, hozzáfűzve, hogy ezek az emberek azért is értékelik tévesen mások reakcióit, mert mérhetetlenül félnek az esetleges visszautasítástól.
A kezelés nem egyszerű, mivel a motiváció ugyan többnyire megvan, ám általános bizalmatlanságuk miatt az elkerülő személyiségek rendszerint nem bíznak a terapeuta őszinteségében, és itt is félnek a visszautasítástól. Emiatt a legfontosabb a bizalom légkörének kialakítása. Jelentős segítséget adhat a szociális készségek fejlesztése, adott esetben csoportban, ahol megélhetik az elfogadást, és a társas támogatást.
Dependens személyiségzavar:
Az ilyen embert a törődés és gondozás iránti állandó igény jellemzi leginkább. Emiatt fokozottan ragaszkodik közeli rokonaihoz, párjához, vagy akár valamelyik ismerőséhez, és a kapcsolat elvesztése miatti félelmében maximálisan alárendelődik a másik igényeinek. Gyakran fordul elő, hogy apró dolgokban sem képes önállóan dönteni, mivel tehetetlennek érzi magát, és úgy gondolja, biztosan rossz döntést hoz majd.
Kapcsolatait gyakran akkor sem képes megszakítani, ha bántalmazzák. Az elszakadástól való félelem uralja életét. A kritikára, az ellenvéleményre igen érzékenyen reagál. Fokozott mértékben próbál alkalmazkodni mások vélt vagy valós elvárásaihoz, ennek érdekében gyakran vállalkozik erejét meghaladó feladatokra. Jellemző a szomorúság, a magány érzése, az alacsony önértékelés. Emiatt az átlagnál nagyobb mértékben veszélyezteti a depresszió, a szorongás, és gyakoriak az öngyilkossági gondolatok is.
A népesség mintegy két százalékát érinti a zavar.
Számos magyarázat született a dependens karakterrel kapcsolatban. Ilyen például a szülők korai elvesztése, vagy elutasító viselkedésük, ami megalapozhatja a gyermekben a magára maradástól való félelmet. Egy másik okfejtés szerint éppen a túlságosan féltő, „overprotektív” szülői magatartás az, ami a dependenciát kialakítja. Ismét más elméletek szerint a környezet azáltal erősíti meg ezt a viselkedésformát, hogy odafigyelést tanúsít, a szolgálatkész viselkedést pedig jutalmazza.
A dependensek a terápiában is úgy viselkednek, akár az élet minden területén: passzívan. Épp ezért, az egyik legfontosabb feladat, hogy az ilyen embert ráébresszük saját felelősségére, arra, hogy saját magának is számos dolgot meg kell tennie a változás érdekében. A hozzátartozók magatartása ilyenkor okozhat problémákat, hiszen számukra akár váratlan nehézséggel is járhat a dependens személyiség önállósodása, korábbi, megszokott viselkedésének megváltozása. Hatásos lehet az önérvényesítő készségek javítása, vagy csoportterápiás módszerek alkalmazása.
Kényszeres személyiségzavar:
Az ilyen emberekre jellemző a rendkívüli bizonytalanság, határozatlanság, gyakori a döntésre való képtelenség, az állandó tépelődés. Többnyire igen mereven ragaszkodnak a szabályokhoz, a rendhez, olyannyira próbálnak tökéletesen, hibáktól mentesen dolgozni, viselkedni, hogy ez általában a hatékonyság rovására megy. A rugalmasság, a változásra való képesség és a nyitottság szinte teljes mértékben hiányzik belőlük.
A kényszeres személyiségre jellemző, hogy elérhetetlenül magas mércéket állít maga elé, ami gyakorlatilag garantálja, hogy sosem lesz elégedett a saját teljesítményével. Ennek folyománya gyakran az, hogy képtelen tartani a határidőket, mert sosem érzi az elvégzett munkát „elég jónak” vagy „késznek”.
A merevség és rugalmatlanság kihat az élet minden területére: az időbeosztásra, a pénzkezelésre, és gyakran nehéz megválni a használt tárgyaktól („hátha jó lesz még valamire”). Sokszor annyira eluralja a személyiséget, hogy nehezen lehet megkülönböztetni a valódi kényszerbetegségtől. A különbség talán ott ragadható meg leginkább, hogy kényszerbetegség esetén a tünet (a kényszer) szenvedést okoz az egyénnek, szeretne tőle megszabadulni, kényszeres személyiségzavar esetén azonban ilyet nem tapasztalunk, sőt, ezek az emberek inkább ragaszkodnak kialakított rituáléikhoz.
Az analitikus elméletek az erőszakos szobatisztaságra szoktatással, az ezzel kapcsolatos gyakori büntetésekkel magyarázzák a probléma kialakulását. A kognitív irányzat sokkal inkább a gondolkodásban fellelhető torzításokra helyezik a hangsúlyt. Ilyenek a „fekete-fehér” látásmód, a hibák jelentőségének felnagyítása, a tökéletességre törekvés. Kezelésük gyakran ütközik nehézségekbe, hiszen nem érzik úgy, hogy problémáik lennének, inkább a környezetük szenved tőlük, és általában ők azok, akik megpróbálják rávenni ezeket az embereket arra, hogy segítséget keressenek. Emiatt saját motivációjuk viszonylag gyenge. A dinamikus terápiák az érzelmek elfogadására és átélésére, a kockázatvállalási hajlandóság erősítésére, valamint az állandó belső bizonytalanságon való túllépésre koncentrálnak. A kognitív irányzat hívei inkább a gondolkodásban fellelhető torzításokra helyezik a hangsúlyt, igyekeznek enyhíteni az állandó szorongást.
