Az énkép

No Comments Blog

Nincs a pszichológiának olyan területe, legyen szó szociálpszichológiáról, fejlődéslélektanról, személyiség-lélektanról, amely ne foglalkozna kitüntetett módon az énnel. Az énnel kapcsolatos kifejezések definiciója távolról sem egységes, eltérés tapasztalható olykor még a legnevesebb szerzők meghatározásai között is.

Elsőként a XIX. század végén Henry James különböztette meg az én két oldalát: a létező, cselekvő, észlelő szubjektumot, azt, ahogy az egyén megéli önmagát (angolul “I”), valamint az énképet, ahogy az egyén saját magára tekint, mely folyamatban az én tárgyként szerepel (angolul “me”). Az énkép tehát az önmagunkról alkotott, érzelmekkel átszőtt vélekedés.

Az emberre jellemző az a törekvés, hogy önmagával elégedett legyen, és ezt az állapotot fenntartsa, vagy akár fokozza is. A pozitív énkép fenntartását segítik az énvédő torzítások. Olyan módon szűrjük és dolgozzuk fel az énre vonatkozó információt, hogy pozitív énképünk ne sérüljön. Hajlamosak vagyunk olyan helyzeteket teremteni, amelyekben sikert érhetünk el. A lefelé irányuló összehasonlítások (vagyis az, hogy a nálunk valamilyen szempontból rosszabb helyzetben lévőkkel mérjük össze magunkat) is ezt a célt szolgálják.

Ugyanakkor megfigyelhető az az öntudatlan törekvés, hogy a korábban már kialakított énképet fenntartsuk. Ha valakinek negatív az énképe, gyakran egyszerűen figyelmen kívül hagyja azokat az információkat, melyek ezt pozitív irányban módosíthatnák.

Az önelfogadás szorosan kapcsolódik az önértékeléshez. Mindenkiben él egy “ideális énkép”, ami azt mutatja, amilyenek lenni szeretnénk. Ha ez túlságosan messze esik a valóságos énképtől, szorongáshoz, negatív önértékeléshez vezethet.

A humanisztikus pszichológia kiemelkedő alakja, Carl Rogers az ideális énkép és az aktuális énkép közötti csekély eltérést tartja annak a hajtóerőnek, mely az embert az önmegvalósítás, önmaga pozitív tulajdonságainak kibontakoztatása felé hajtja. Elméletének alapvető feltevése, hogy a személyiség legbelső magja pozitív. Szerinte az énkép a születéskor még nem létezik, hanem a növekedéssel, fejlődéssel párhuzamosan alakul ki, válik egyre összetettebbé. Az optimális fejlődés érdekében a gyermeknek arra van szüksége, hogy feltétel nélküli pozitív elfogadásban részesüljön. Ilyen feltételek mellett képes lesz arra, hogy kibontakoztassa a benne rejlő képességeket, hogy fejlessze és megvalósítsa önmagát. Ha a környezet feltételhez (például a helyes viselkedéshez) köti az elfogadást, a gyermek alkalmazkodni fog a külső elvárásokhoz, hiszen annak igénye, hogy mások elfogadjanak minket, erősebb, mint az önmegvalósítás szükséglete. Inkongruencia, vagyis egymásnak való meg nem felelés alakul ki: vagy az aktuális énkép és az ideális énkép, vagy pedig az aktuális énkép és az annak nem megfelelő tapasztalat között. Ez nem mindig tudatosul, de az egyén érzékeli, és szorongással reagál. Ez ellen védekezhet úgy, hogy tapasztalatait torzítja vagy eleve meggátolja tudatosulásukat. Ezen elhárítások segítségével óvja meg kialakult énképét, mely azonban egy hamis valóságra épül.

Számos kutató hangsúlyozza az énkép szociális eredetét. A gyermek kezdetben csak a környezet legfontosabb tagjainak szerepét építi be énképébe. Később, a szabályjátékok révén sajátítja el a társadalmi szabályokat, és ez segít más szerepek felvételében is.

Az énkép és az ehhez szorosan kapcsolódó önértékelés mindenesetre nagymértékben meghatározza mindennapi életünket. Ha önmagunkról alapvetően negatívan vélekedünk, az hatással lehet mind a munkahelyi (tanulmányi) eredményeinkre, mind pedig a társas kapcsolatainkra, ideértve természetesen a párkapcsolatot is. Ha nem bízunk abban, hogy képesek vagyunk elérni kitűzött céljainkat, ez a negatív várakozás valószínűleg csökkenteni fogja esélyeinket. Az elszenvedett kudarcok pedig tovább erősítik ezt a tendenciát. Szélsőséges esetben akár depressziós állapot is kialakulhat.

A nem megfelelő önértékelés korrigálható. A megélt pozitívumok, az akár apró sikerek tudatosítása segíthet abban, hogy úgy tekintsünk magunkra, mint olyan emberre, aki képes megküzdeni az előtte álló feladatokkal, aki mások számára is értékes, elfogadható, szerethető lény.